Most, hogy nyilvánosságra kerülhetnek a Kennedy-gyilkosság eddig nem publikált iratai, újra előkerült az elnök "titkos társaságokról" szóló beszéde. Alig három hónappal a beiktatását követően, és tíz nappal a Disznó-öbölbeli sikertelen invázió után, 1961. április 29-én John F. Kennedy elnök elmondta talán legvitatottabb beszédét, amelyről némelyek úgy gondolják, hogy akár a két és fél évvel későbbi meggyilkolásához is köze lehetett. A teljes beszéd most blogunkon olvasható először magyarul, az eredeti hangfelvétel alapján feliratozva.

Részletek az 1961-es beszédből, magyar felirattal (a teljes beszédet lásd lent) 

A hivatalban lévő amerikai elnök rendszerint felszólal az Amerikai Lapkiadók Egyesületének éves közgyűlésén. A beszédek általában kötetlen anekdotázásból és az újságírókkal kapcsolatos csipkelődésből állnak, ám Kennedy ebben a beszédben súlyos témát választott: a nukleáris háború veszélyét, a szovjet beszivárgás és manipulálás veszélyét, az újságírók felelősségét a hírek továbbításában, valamint - ami még meglepőbb - beszéde közepén élesen bírálta "titkos társaságok" felforgató tevékenységét, ígéretet téve arra, hogy elnöksége alatt küzdeni fog ezek ellen. 

John F. Kennedy feleségével a beiktatás utáni bálon, 1961. január 20.

Kennedy a szokásos anekdotázás után rátér fő mondandójára: 

Közös felelősségünkről akarok beszélni, amelyet egy közös veszéllyel szemben viselünk.

Az elnök a Disznó-öbölbeli fiaskóra utalva azt mondta: "Az elmúlt néhány hét eseményei talán segítettek megvilágítani néhányuk számára ezt a kihívást; de a fenyegetés sok év óta ott tornyosul a horizonton. Bármit is remélünk a jövőtől – a fenyegetés csökkentését vagy a vele való együttélést – nem menekülhetünk el a túlélésünket és a biztonságunkat veszélyeztető súlya és mindenre kiterjedő volta elől."

Majd arról beszél, hogy milyen felelőssége van ebben a súlyos helyzetben az elnöknek illetve a sajtónak: 

"Ez a halálos kihívás közvetlenül foglalkoztatja mind az elnököt, mind pedig a sajtót, és két követelménnyel szembesíti társadalmunkat. Ezek látszólag ellentétben állnak egymással, de mégis össze kell őket hangolnunk, ha szembe akarunk nézni a nemzetünket fenyegető veszéllyel. Először is szükségünk van a nyilvánosság sokkal szélesebb körű tájékoztatására; másodszor pedig szükségünk van az eddiginél sokkal nagyobb hivatali titoktartásra."   

Érdekesség, hogy kilenc nappal a beszéd előtt Kennedy elnök a Fehér Házban a skót rítusú Szabadkőműves Legfelsőbb Tanács 8. nemzetközi konferenciájának küldöttségével találkozott, amely Washingtonban tartotta rendezvényét. Az elnök számára a konferenciáról készített négy oldalas feljegyzés a találkozóról készült fotókkal együtt megtalálható az elnöki könyvtárban. A dokumentum megállapítja, hogy 

"A szabadkőművesség nem számít újoncnak a nemzetközi téren. A Nagypáholyok és Legfelsőbb Tanácsok a világ számos országában megtalálhatók"

Hivatalos fehér-házi fotó a JFK Elnöki Könyvtárból: "John F. Kennedy elnök szabadkőműveseket üdvözöl a Fehér Ház Rózsakertjében, 1961. április 10-én. A csoport a Szabadkőműves Legfelsőbb Tanács 8. nemzetközi konferenciáját képviselte, és éppen befejezte a Fehér Házi látogatását." Forrás: John F. Kennedy Presidential Library and Museum

A nyilvánosság kontra titkolózás dilemmája után Kennedy rátér beszédének legtalányosabb részére, amikor a "titkos társaságok" szerepéről beszél:

"Maga a szó: 'titkosság' – ellenszenvesnek hangzik egy szabad és nyílt társadalomban; és nemzetként

eredendően és történelmileg szemben állunk a titkos társaságokkal, titkos eskükkel és titkos tervekkel.

"Már régen eldöntöttük, hogy a valós tények túlzott és indokolatlan titkosítása olyan veszély, amelynek súlya messze meghaladja azokat a veszélyeket, amelyekre indoklásként hivatkozni szoktunk."

Kennedy azt ígéri, hogy küzdeni fog ezekkel szemben:

Amennyire rajtam áll, én nem kívánom ezt megengedni.

Majd ezt követően egy világméretű "összeesküvésről" beszélt:

Az egész világon szembe kell néznünk egy masszívan egységes és könyörtelen összeesküvéssel,

mely elsősorban rejtett módszerekkel növeli a befolyási övezetét – beszivárgással a megszállás helyett, felforgatással a választások helyett, megfélemlítéssel a szabad döntés lehetősége helyett, inkább éjszakai gerillákkal, mintsem katonákkal nappal... Az előkészületeik titkoltak, nem nyilvánosak."

Ez az összeesküvés Kennedy szerint a hagyományos nyugati értékeket és berendezkedést támadja:

Az előkészületeik titkoltak, nem nyilvánosak.

A teljes szöveg több értelmezési lehetőséget nyújt: elsődlegesen a szovjet kommunizmus elleni konfliktus keretében, például a szovjet földalatti beszivárgás megakadályozására, a nemzetbiztonsági szempontból fontos információk kiszivárgásának megakadályozására utalhatott az elnök, de vannak olyan elemek, amelyek úgy tűnik, kilógnak ebből a kontextusból. A kommunisták nem működtettek például "titkos társaságokat, titkos rítusokkal" az Egyesült Államokban - legalábbis nem tudunk ilyenekről. Kennedy később nem tért vissza nyilvánosan a témára, így nem tudhatjuk, mire gondolt pontosan. Mi mindenesetre közzétesszük a beszéd teljes, vágatlan szövegét, amely így szól:

A teljes beszéd magyar felirattal

Beszéd az Amerikai Lapkiadók Társasága előtt (American Newspaper Publishers Association)

1961. április 27., Waldorf-Astoria Hotel, New York City

Elnök úr, hölgyeim és uraim!

Nagyra értékelem a ma esti kedves meghívásukat.

Önök nagy felelősséget hordoznak a vállukon ezekben a napokban. Olvastam korábban egy cikket, ami arra emlékeztetett, hogy jelenkorunk eseményei milyen súlyos terheket rónak az önök szakmájára.

Talán emlékeznek rá, hogy 1851-ben a Horace Greeley által fenntartott és kiadott New York Herald Tribune, egy meglehetősen ismeretlen újságírót alkalmazott londoni tudósítóként, akit Karl Marxnak hívtak.

Mi úgy tudtuk, hogy ez a külföldi tudósító, Marx, koldusszegény, a családja beteg és éhezik, ő maga pedig folyamatosan azzal a kéréssel bombázta a kiadót, Greeley-t és a főszerkesztőt, Charles Dana-t, hogy emeljék az egyébként nagylelkű, cikkenkénti 5 dolláros fizetését – miközben ők ketten Engels-szel ezt a fizetést hálátlanul „a legrosszabb, piti burzsoá csalásnak” nevezték.

De amikor minden anyagi igényét elutasították, Marx más megélhetési és hírnév forrás után nézett. Végül megszakította kapcsolatát a Tribune-nal és képességeit teljes időben annak az ügynek szentelte, amely a leninizmus, a sztálinizmus, a forradalom és a hidegháború magvait hagyta örökségül a világ számára.

Bárcsak ez a kapitalista new yorki lap jobban megbecsülte volna Marxot; bárcsak megmaradt volna külföldi tudósítónak – az egész történelem másképpen alakulhatott volna. Remélem, hogy minden lapkiadónak eszébe jut ez a lecke, amikor legközelebb egy alig ismert újságíró némi költségtérítés-emelést kér a szegénységre hivatkozva tőlük.

A ma esti beszédemnek az „Az elnök és a sajtó” címet adtam. Néhányan úgy gondolják, hogy a valósághoz jobban illene „Az elnök kontra sajtó” cím. De én nem így érzem ma este.

Igaz, amikor nemrég egy jól ismert külföldi diplomata azt követelte, hogy a külügyminisztériumunk ítélje el bizonyos újságok egy kollégája ellen indított támadásait – szükségtelen volt erre azt válaszolnunk, hogy a kormányzatunk nem felelős a sajtóért: a sajtó ugyanis már előtte világossá tette, hogy nem vállal felelősséget a kormányzatunkért.

Mindazonáltal, ma este nem az a célom, hogy újra elmondjam a szokásos támadást az úgynevezett egypárti sajtó ellen. Éppen ellenkezőleg, az elmúlt hónapokban alig hallottam bármilyen panaszt politikai részrehajlásról a sajtóban, kivéve néhány republikánust. Az sem célom, hogy itt megvitassuk vagy védelmembe vegyem az elnöki sajtótájékoztatók televíziós közvetítését. Szerintem nagyon előnyös, ha mintegy 20 millió amerikai rendszeresen figyeli ezeket a sajtótájékoztatókat és tapasztalja – ha mondhatok ilyet – azt a mélyreható, intelligens és jó modorú teljesítményt, melyeket az önök washingtoni tudósítóik bemutatnak.

És végül, hozzászólásomnak nem célja az, hogy körbejárjuk, vajon milyen mértékben kell a sajtónak biztosítania a magánélethez való jogot bármely elnök és családja számára.

Ha az utóbbi pár hónapban a Fehér Ház riporterei és fotósai rendszeresen istentiszteleteken vettek részt, az biztosan nem ártott nekik.

Másfelől elismerem, az önök kollégái és hírügynökségi fotósai joggal panaszkodhatnak arra, hogy nem élvezhetik ugyanazokat a kiváltságokat a helyi golf klubokban, mint régebben.

Igaz, elődöm nem tiltakozott úgy, mint én amiatt, hogy golfkésességeit játék közben fotókon örökítsék meg. De nem is ütött soha fejbe egyetlen titkosszolgálati munkatársat sem.

Ma esti témám azonban ennél sokkal kijózanítóbb és megfontolásra érdemes, mind a kiadók, mind a szerkesztők részéről.Közös felelősségünkről akarok beszélni, amelyet egy közös veszéllyel szemben viselünk. Az elmúlt néhány hét eseményei talán segítettek megvilágítani néhányuk számára ezt a kihívást; de a fenyegetés sok év óta ott tornyosul a horizonton. Bármit is remélünk a jövőtől – a fenyegetés csökkentését vagy a vele való együttélést – nem menekülhetünk el a túlélésünket és a biztonságunkat veszélyeztető súlya és mindenre kiterjedő volta elől. Ez a kihívás szokatlan módokon támad bennünket az emberi tevékenység minden területén.

Ez a halálos kihívás közvetlenül foglalkoztatja mind az elnököt, mind pedig a sajtót, és két követelménnyel szembesíti társadalmunkat. Ezek látszólag ellentétben állnak egymással, de mégis össze kell őket hangolnunk, ha szembe akarunk nézni a nemzetünket fenyegető veszéllyel. Először is szükségünk van a nyilvánosság sokkal szélesebb körű tájékoztatására; másodszor pedig szükségünk van az eddiginél sokkal nagyobb hivatali titoktartásra.

I.

Maga a szó: „titkosság” – ellenszenvesnek hangzik egy szabad és nyílt társadalomban; és nemzetként eredendően és történelmileg szemben állunk a titkos társaságokkal, titkos eskükkel és titkos tervekkel. Már régen eldöntöttük, hogy a valós tények túlzott és indokolatlan titkosítása olyan  veszély, amelynek súlya messze meghaladja azokat a veszélyeket, amelyekre indoklásként hivatkozni szoktunk. Ma sincs sok haszna annak, ha úgy szállunk szembe egy zárt társadalommal, hogy annak zsarnoki korlátozásait utánozzuk. Ma sincs sok értéke annak, ha úgy biztosítjuk a nemzetünk túlélését, hogy közben hagyományaink nem élnek tovább velünk. Halálos veszély rejlik abban, hogy a fokozott titoktartás iránti igényre hivatkozva megragadják a lehetőséget azok, akik alig várják már, hogy messze kiterjesszék a hivatali cenzúra és titkolódzás határait. Amennyire rajtam áll, én nem kívánom ezt megengedni. Kormányzatom tisztviselői – akár magas vagy alacsony rangban, civilként vagy katonaként szolgálnak – nem értelmezhetik ma esti szavaimat kifogásként a hírek cenzúrázására, az ellenvélemények elnyomására, a hibáink elrejtésére vagy olyan tények visszatartására a sajtó ás a nyilvánosság elől, melyekről tudniuk kell.

Ugyanekkor arra kérek minden kiadót, minden szerkesztőt és minden újságírót, hogy vizsgálja meg újra saját hozzáállását és ismerje el, hogy milyen veszéllyel áll szembe országunk. Háború idején szokás szerint a kormány és a sajtó elsősorban önfegyelmet gyakorolva együtt igyekszik megakadályozni azt, hogy az ellenséghez jogosulatlan információk jussanak el. Egy „tisztán és láthatóan megjelenő” veszély idején, a bíróságok úgy tartják, hogy még az első alkotmánykiegészítésben biztosított jogokat is alá kell rendelni a közösség nemzetbiztonsághoz fűződő jogos igényének.

Ma nincs hadiállapot, és – bármilyen ádáz is a küzdelem – lehet, hogy ez soha nem is fog beállni a hagyományos módon. De az életmódunk támadás alatt áll. Azok, akik az ellenségeinknek tekintik magukat, a világ minden táján erősödnek. A barátaink túlélése veszélybe került. Ennek ellenére még nem hirdettünk hadiállapotot, nem léptek át határokat menetelő katonák és egy rakétát sem lőtt ki senki sem.

Ha a sajtó a hadüzenetre vár, mielőtt az a hadiállapot indokolta önfegyelmét magára kényszerítené – akkor csak azt tudom mondani, hogy soha egyetlen háború sem jelentett hatalmasabb fenyegetést a biztonságunkra. Ha önök a „tisztán látható veszély” kihirdetésére várnak, akkor csak azt tudom mondani, hogy a veszély soha nem volt ennyire nyilvánvalóbb és a jelenléte ennyire közeli.

Ez a veszély változást követel a szemléletmódunkban, változást a taktikáikban, változást a felvállalt küldetésünkben – mind a kormányzat, mind az emberek, minden üzletember, minden munkahelyi vezető és újság részéről. Azért kell ezt tennünk, mert az egész világon szembe kell néznünk egy masszívan egységes és könyörtelen összeesküvéssel, mely elsősorban rejtett módszerekkel növeli a befolyási övezetét – beszivárgással a megszállás helyett, felforgatással a választások helyett, megfélemlítéssel a szabad döntés lehetősége helyett, inkább éjszakai gerillákkal, mintsem katonákkal nappal. Ez egy olyan rendszer, amely rengeteg embert és anyagi erőforrást sorakoztatott fel maga mögött, egyetlen szorosan összefonódó, rendkívül hatékony építményben, amely katonai, diplomáciai, hírszerzési, gazdasági, tudományos és politikai műveleteket egyaránt alkalmaz.

Az előkészületeik titkoltak, nem nyilvánosak. A hibáikat eltemetik, nem teszik a címoldalakra. Azokat, akik szembefordulnak velük, elhallgattatják, nem pedig elismerik. A költségeket nem kérdőjelezik meg, semmilyen róluk szóló híresztelést nem engednek megjeleníteni, semmilyen titkot nem fednek fel. Egyszóval ők irányítják a hidegháborút, olyan háborús fegyelemmel, melyet semmilyen demokrácia nem remélhet és kívánhat teljesíteni.

Ennek ellenére minden demokrácia elismeri a nemzetbiztonság szükséges korlátozásait – és felmerül a kérdés, vajon nem szükséges-e ezeket a korlátozásokat még szorosabban érvényesíteni ahhoz, hogy az ilyen támadással ugyanúgy szembe tudjunk szállni, mint a nyílt megszállással.

Az a helyzet, hogy nemzetünk ellenségei nyíltan azzal dicsekszenek, hogy újságainkból olyan információkhoz juthatnak, amelyek megszerzéséhez máskülönben fizetett ügynököket kellene alkalmazniuk, hogy lopással, megvesztegetéssel és kémkedéssel hozzájussanak. Olyan információkat, amelyek nemzetünk titkos előkészületeit tartalmazzák az ellenség rejtett háborús műveleteinek az elhárítására, mégis elérhetők minden újságolvasó számára – legyen az barát vagy ellenség. Továbbá tény az is, hogy  haderőink és fegyverzetünk méretei, erőssége, elhelyezkedése és jellege, továbbá a használatukra vonatkozó terveink és stratégiáink, mind pontosan megjelennek a sajtóban és más hírközlő eszközökben olyan mértékig, amely bőven kielégít bármilyen idegen hatalmat; és – legalább egy esetben – egy olyan titkos rendszer adai is  nyilvánosság elé kerültek, amely műholdak követésével volt kapcsolatos és emiatt komoly idő és költség ráfordításával módosítani kellett ezeket.

Azok az újságok, melyek megjelentették ezeket a történeteket, hűséges, hazaszerető, felelős és jó szándékú lapok voltak. Ha nyílt háborúban álltunk volna, kétségtelenül soha nem tették volna közzé az ilyen adatokat. De mivel nincs nyílt háború, ezért csak az újságírás követelményeit alkalmazták és nem gondoltak a nemzeti biztonság követelményére. A mai esti kérdésem az, hogy vajon nem szükséges-e erősebb szűrőket bevezetnünk. Ezt a kérdést egyedül önök tudják megválaszolni. Egyetlen közhivatalt ellátó személy sem tudja ezt megválaszolni önök helyett. Semmilyen kormányzati terv nem kényszerítheti akaratuk ellenére ezeket a korlátozásokat önökre. De elmulasztanám hivatali kötelességemet a nemzet felé, ha – megfontolva minden felelősségünket, ami minket terhel és megfontolva a rendelkezésünkre álló módszereket, melyekkel megfelelhetünk ezeknek a felelősségeknek – ha nem hívnám fel a figyelmüket erre a problémára és nem ösztönözném önöket gondos mérlegelésre.

Korábban számos alkalommal elmondtam, – és az önök újságjai is írnak erről folyamatosan – hogy olyan időket élünk, amikor számítanunk kell minden állampolgár áldozatvállalására és önfegyelmére. Ezek az idők arra indítanak minden állampolgárt, hogy mérlegeljék egyéni jogaikat és a kényelmüket a közjó érdekében vállalt kötelezettségeikkel szemben. Nem hihetem azt, hogy azok az állampolgárok, akik az újságírói pályán szolgálnak, kivételként tekintenek önmagukra ezen a téren.

Nincs szándékomban új Háborús Tájékoztató Irodát felállítani, hogy irányítsa a hírek folyamát. Nem ajánlom a cenzúra semmilyen új típusát vagy a biztonsági titkosítások új fajtáit bevezetni. Nincs könnyű válaszom a problémára, amit felvetek – és nem terhelném önökre, ha lenne akár egyetlen ilyen válaszom. Ezért arra kérem az ország újságírói szakmájának és az iparágnak tagjait, hogy vizsgálják újra a saját felelősségüket, fontolják meg a jelenlegi veszély kiterjedtségét és természetét és mérlegeljék az önkorlátozás kötelességét, amit ez a veszedelem terhel ránk.

Minden újság tegye fel a kérdést minden írás vonatkozásában, vajon „Ez hír-e?” Ez minden amit ajánlok, tegyenek fel egy kérdést: „Vajon, amit teszek, nemzetünk biztonságában áll-e?” Azt remélem, hogy minden társadalmi csoport Amerikában – szakszervezetek, üzletemberek és közszolgálatot végzők, minden szinten – felteszik mostantól ezeket a kérdéseket az erőfeszítéseikkel kapcsolatban és alávetik a tetteiket ennek a gondosságot igénylő vizsgálatnak.

És ha az amerikai sajtó megfontolja az új lépéseknek és vállalja az új lépések vagy működésmód önkéntes bevezetését, akkor biztosíthatom önöket arról, hogy teljes szívvel együtt fogunk működni ebben.

Lehet, hogy nem lesznek újabb ötletek a megoldásra. Talán nincs is válasz arra a dilemmára, amellyel egy nyitott és szabad társadalom egy hideg és titkolt háború során szembekerül. A békés időkben az ilyen kérdésekről való beszélgetés és bármilyen konkrét cselekedet egyaránt fájdalmas és példa nélküli. De ma olyan időket élünk, amikor egyszerre van jelen a béke és a katasztrófa – és amelyre soha nem volt példa a történelem során.

II.

Ennek a kihívásnak a példátlan jellege miatt még egy kötelesség felmerül – melyben osztozok önökkel. És ez az amerikai emberek tájékoztatásának és felébresztésének a kötelessége – hogy valóban tisztában legyenek minden ténnyel, amire szükségük van, és meg is értsék őket – a veszélyeket, a reményteli lehetőségeket, a programunk célját és az előttünk álló döntéseket, amikkel szembe kell néznünk.

Egyetlen elnöknek sem szabad félnie a programjának nyilvános vizsgálatától. Ez ilyen vizsgálat következményeként jutunk el a megértéséhez; és a megértésből fakad a támogatás vagy az elutasítás. Mindkettőre szükség van. Nem arra kérem az önök újságait, hogy támogassák a kormányzatot, hanem arra, hogy segítsék az amerikai emberek tájékoztatásának és felriasztásának óriási feladatát. Teljesen megbízom az állampolgáraink válaszában és elkötelezettségében, amennyiben teljesen tájékozottak.

Nem csupán lehetetlen számomra elfojtani az olvasóik közötti vitákat – én magam kifejezetten üdvözlöm ezt. Kormányzatunk őszinte szándékozik lenni a hibáival kapcsolatban; ahogyan egyszer egy bölcs ember megjegyezte: „Egy mulasztás addig nem válik hibává, amíg nem utasítod el a kijavítását.” Szeretnénk teljes felelősséget vállalni a mulasztásainkért; és elvárjuk önöktől, hogy rámutassanak azokra, ha mi nem vesszük észre.

Az eszmecsere, a bírálat nélkül egyetlen kormányzat és egyetlen ország sem lehet sikeres – és egyik köztársaság sem maradhat fenn. Ezért vallotta az athéni törvényhozó, Szolón bűnnek, ha bármely állampolgár kivonja magát a vitákból. És ezért védi az első alkotmánykiegészítés a sajtót – az egyetlen olyan iparágat Amerikában, melyet az alkotmányunk kifejezetten védelmez –, amelynek feladata elsősorban nem a szórakoztatás, nem a jelentéktelen és érzelgős kiemelése, nem egyszerűen „csak megadni a közönségnek azt, amit akar” - hanem az, hogy képes legyen tájékoztatni, felébreszteni, megfontolni, és kifejezni a ránk leső veszélyeket és reményteli lehetőségeket, jelezni a válsághelyzeteinket és választási lehetőségeinket, vezetni, formába önteni, oktatni és néha még fel is mérgesíteni a közvéleményt.

Ehhez az szükséges, hogy a külföldi hírek és elemzések nagyobb teret kapjanak – hiszen már egyáltalán nem olyan távoli és idegen, hanem közel van és helyi. Ehhez szükséges, hogy nagyobb figyelmet kapjon a hírek jobb megértése és a tökéletesebb továbbításuk is. És végül ez azt is jelenti, hogy a kormányzatnak minden szinten meg kell felelnie a kötelességeinek, miszerint az önök rendelkezésére kell bocsátaniuk a lehető legtöbb információt a nemzet biztonságának legszűkebb határain kívül – és mi ezt szándékozzunk tenni.

III.

A tizenhetedik század elején Francis Bacon jegyezte le, hogy három korabeli találmány alakította át a világot: az iránytű, a lőpor és a nyomtatott sajtó. Nos a nemzetek közötti kapcsolatok – melyeket az iránytű kovácsolt össze először – mindannyiunkat világpolgárokká tett, és az egyikünk reményei és félelmei, mindannyiunk félelmeivé és reményeivé váltak. A világ együtt élésének közös erőfeszítésében, a lőpor legvégső határokig való fejlesztése figyelmeztette az emberiséget a hibák borzalmas következményeire.

A nyomtatott sajtónak pedig – az emberiség tetteit rögzítőknek, a lelkiismeret megőrzőinek, a hírek közvetítőinek – azt üzenem, hogy keressük az erőt és a segítséget, bízva abban, hogy az önök segítségével az ember olyanná lesz, amiként megszületett: szabad és független.