Kossuth Lajos a magyar nemzet függetlenségéről

"Magyarország szabad, önálló és független európai státusnak nyilváníttatik"

2015. július 08. - beszedek

kossuth_es_tabornokai.jpg

A magyar történelemben is szép számmal tűntek fel kiváló, nagy hatású szónokok, blogunkban róluk és emlékezetes beszédeikről sem szeretnénk megfeledkezni. Várjuk ebben is javaslataitokat, mi elsőként Kossuth Lajos függetlenségi kiáltványát idéznénk fel, amit 1849. április 14-én szavazott meg a képviselőház Debrecenben.

„Amely percben Magyarországon akadna ember, aki urává akarna lennie e nemzetnek, aki bármely hatalmat mástól, mint e nemzet képviselői testület kezéből akarna venni, azon emberre, uraim, vigyázzanak önök, az egész nép, és

soha semmi esetben ne tűrjék, ne engedjék azt, hogy e nemzet felett más határozhasson valaki, mint e nemzet maga.

Kossuth volt az első magyar államférfi, akinek hangját felvétel is őrzi.

kossuth_002_nagykep.jpg

Bár az 1890. szeptember 20-án készült fonográffelvétel kissé halk és recseg, az eredetiség mégis kárpótol a minőségért. Kossuth Lajos az aradi vértanúk emlékére átadott Turini (Torinói) emlékmű avatásán mondta el ezeket a szavakat, és a 88 éves, akkor már több mint négy évtizede száműzetésben élő politikus hangja megőrizte erejét, tüzét. A mondatokból felsejlik, milyenek lehettek Kossuth 1848-49-es nagy beszédei. A felvételt Hegyi-Füstös István református lelkipásztor találta és tette közzé 1977-ben.

És akkor következzen a debreceni kiáltvány:

A magyar nemzet függetlenségi nyilatkozata

Debrecen, 1849. április 19.

Mi, a magyar álladalmat törvényesen képviselő nemzetgyűlés, midőn jelen ünnepélyes nyilatkozatunk által Magyarországot elidegeníthetlen természetes jogaiba visszahelyezve minden hozzá tartozó részekkel és tartományokkal egyetemben az önálló független európai státusok sorába iktatjuk, s a hitszegő Habsburg-Lotharingeni házat Isten és világ előtt trónvesztettnek nyilatkoztatjuk: erkölcsi kötelességünknek ismerjük ezen elhatározásunk indokait nyilvánítani, miszerint tudva legyen az egész mívelt világ előtt, hogy e lépésre a halálig üldözött magyar nemzetet nem túlzott elbizakodás s nem forradalmi viszketeg, hanem a türelem végső kimerültsége s az önfenntartás kénytelensége vezeté.

Háromszáz esztendeje múlt, hogy a magyar nemzet szabad választás által az osztrák házat, kétoldalú kötések alapján, a királyi székbe emelé.

És e három század nem egyéb, mint a folytonos szenvedés három százada.

Isten ez országot a jólét és boldogság minden elemeivel megáldotta. Közel 6000 négyszegmérföldnyi területe sokszerű bőségben van elárasztva a felvirágzás forrásaival, tizenötmilliónyi népe kebelében hordja az ifjú erőt s fogékonyságot, hogy Európa keletén a népszabadságnak és civilizációnak hatalmas tényezője s Európa békéjének mint hajdan őre volt, úgy jövendőben biztosítója legyen.

Soha egy dinasztiának háládatosabb feladat nem jutott az isteni gondviseléstől, mint jutott a Habsburg-Lothringeni háznak Magyarországon.

Elég volt volna nem akadályoznia természetes kifejlődését, s most Magyarország a legvirágzóbb országok között állana.

Elég volt volna nem irigyelnie a mérsékelt alkotmányos szabadságot, melyet e nemzet egy ezredév viszontagságai között féltékenyen megőrizgetett s királyai iránt a példátlan hűség kegyeletével azonosított – s a Habsburg-Lothringeni ház a magyar nemzetben trónusának rendíthetlen támaszát még sok időig feltalálhatná.

De ezen dinasztia, mely egy uralkodót sem mutathat fel, ki népei szabadságában kereste volna erejét és dicsőségét, a magyar nemzet irányában firól fira a hitszegés politikáját követé, s vagy nyílt erőszakkal azon dolgozott, hogy az országot, törvényes önállásától s alkotmányos szabadságától megfosztva, a már előbb minden szabadságból kivetkőztetett császári tartományaival egy közös szolgaságba összeolvassza; vagy ha e részben a nemzet törhetlen vigyázata által magát gátolva érezte, minden igyekezetét oda fordítá, hogy Magyarország erejében elzsibbasztva, kifejlődésében feltartóztatva, a császári tartományoknak gyarmatul szolgáljon, miszerint azok Magyarországból s annak rovására minél több hasznot húzhassanak, s e haszon által képessé tétessenek azon terhek elviselésére, melyekkel rájok, az alkotmányaiktól megfosztottakra a pazar gazdálkodású császári uralkodás akadály nélkül nehezedett, s nehezedett nem alattvalóinak érdekében, hanem a korlátlan uralkodás Európa-szerte terjesztésének s a népek szabadsága elnyomásának érdekében.

Több ízben történt, hogy e zsarnok rendszer ellenében, melynek minden lépését vagy nyílt erőszak, vagy bűnös ármány és cselszövény bélyegzé, a magyar nemzet önfenntartása végett fegyveres védelemhez volt nyúlni kénytelen.

És bár diadalmasan harcolta az igazságos védelem harcait, erejének használatában mindig oly mérséklett, a királyi szó iránti hitben mindig oly bizakodó volt, hogy győzelmes fegyverét azonnal letette, mihelyt királyai a nemzet jogait egy újabb alkukötéssel, egy újabb esküvel biztosították.

De hiában volt minden újabb kötés; minden újabb királyi eskü az uralkodóház ajkairól egy újabb hitszegés kezdete volt, s a magyar nemzet országos életének megsemmisítésére intézett politikája soha nem változott háromszáz éven át.

Hiában ontá vérét nemzetünk ezen hazáért, valahányszor az veszélyben forgott; hiában áldozott e dinasztiának családi érdekeiért annyit, mennél többet nemzet nem áldozott soha királyaiért; hiában felejté túlzott nagylelkűséggel minden újabb ígéretnél a múltak sebeit; hiában ápolt kebelében oly törhetlen hűséget királyai iránt, mely még a szenvedések között is a vallásosságig emelkedett: a Habsburgi s utóbb Habsburg-Lothringeni ház uralkodása Magyarországon utódról utódra a folytonos hitszegés históriája maradt.

És a magyar nemzet mindemellett tiszteletben tartá a kapcsolatot, mely őt kétoldalú kötésekkel ezen dinasztiához kötötte, s ha most, az önfenntartásnak természetes kötelességénél fogva, a hitszegő háznak trónvesztését és száműzetését elhatározza, ezen igazságos ítéletre csak azon tapasztalás által volt indítható, hogy a Habsburg-Lothringeni ház kérlelhetetlenül összeesküdött Magyarország státuséletének kiirtására, és önmaga tépte szét azon kötelékeket, melyek őt a magyar nemzethez csatolták, mit Európa előtt nyílt kérkedéssel be is vallott*.

Több ok van, mely Isten és világ előtt minden nemzetet feljogosít, hogy a felette uralkodott dinasztiát trónjáról száműzze.

Ilyenek:

ha az ország ellenségeivel, rablókkal, pártütőkkel a nemzet elnyomására szövetkezik;

ha az esküvel szentesített alkotmány s országos státusélet eltörlésére fegyveres erőszakkal támadja meg alattvalóit, kik ellene fel nem lázadtanak;

ha erőszakkal eldarabolja s megcsonkítja az ország területi épségét, melyet fenntartani megesküdött;

ha idegen fegyveres erőt használ saját alattvalóinak legyilkolására s törvényes szabadságuk elnyomására. Minden egyes ok elég bűn arra, hogy a dinasztia a trónt elveszítse.

A Habsburg-Lothringeni ház példátlan hitszegéssel mindezen bűnt együtt és egyszerre követte el, s elkövette a magyar nemzet státusélete eltörlésének határozott szándokából, elkövette annyi árulás, annyi rablás, gyújtogatás, kegyetlenség, a népjognak oly lábbal tapodása kíséretében, hogy e bűneinek históriája felett elborzad az emberiség.

Alkalmul ezen hitszegésre az osztrák háznak azon törvények szolgáltak, melyek az ország alkotmányának biztosítására a múlt 1848. tavasszal hozattak.

Ezen törvények pedig a honpolgárok belső viszonyaira vonatkozó gyökeres reformokkal újjáteremtették ugyan az országot – mert eltörölték a hűbéri adózásokat s papi tizedet, a népnek nyelvre s vallásra való tekintet nélkül képviseleti jogot adtak az előbb arisztokráciai szerkezetű országgyűlésen, letették alapját a jogegyenlőségnek s eltörölték az adómentességek privilégiumát, visszaállították az erőszakkal elnyomott sajtószabadságot s visszaéléseinek fékezésére esküdtszéki institúciót alakítottak – de, bár a februári francia forradalom által előidézett szellemi rázkódtatás következtében az ausztriai birodalomnak csaknem minden tartománya forradalomban, s a dinasztia egészen gyámolatlan volt: a hű magyar nemzet nem igyekezett ezen körülményt arra felhasználni, hogy a király ellenében új meg új jogokat szerezzen a nemzetnek, hanem megelégedett azzal, hogy nemzeti szabadságát, önállását és függetlenségét a miniszteri felelősségre alapított közigazgatási rendszer által újabb meg újabb királyi hitszegések ellen biztosította.

De azon önállás és függetlenség, melyet ezáltal biztosított, nem volt új szerzemény, hanem régi, s törvény és királyi eskük által folytonosan fenntartott jog, mely még azon jogszerű viszonyon sem változtatott legkevesebbet is, melyben Magyarország az osztrák császári birodalom irányában állott.

Magyarország ugyanis Erdéllyel s minden egyéb hozzá tartozó részekkel és tartományokkal az osztrák császári birodalomba soha bele nem olvadott, hanem mindig önálló, független, szabad ország volt,

még azután is, hogy a Pragmatica Sanctio elfogadásával a magyar királyságra nézve szintazon örökösödési rendet állapította meg, mely az uralkodóháznak egyéb országaira és tartományaira nézve meg volt állapítva.

Világos bizonyság erre magának a Pragmatica Sanctiónak azon törvénybe iktatása, mely által a magyar koronához tartozó országok területi épsége s az ország önállása, függetlensége, alkotmánya és szabadsága határozottan fenntartattak.

Világos bizonysága ennek az, hogy a trónörökösök a Pragmatica Sanctio után is csak akkor lettek Magyarország törvényes királyai, ha a nemzettel koronázási alkukötésre léptek, s annak és az ország alkotmányának és törvényeinek megtartására megesküvén, Szent István koronájával megkoronáztattak.

A koronázási alkukötésekben pedig mindig bennfoglaltatik, hogy a trónörökösödési rend mellett is Magyarországnak minden jogai, szabadságai, törvényei és egész alkotmánya sérthetlenül fenntartandók.

Egyetlenegy volt a Pragmatica Sanctio óta a Habsburg-Lothringeni házból eredett trónörökösök között II. József, ki ezen alkukötést alá nem írta, az alkotmányra meg nem esküdött s koronázatlanul halt meg. De éppen azért a magyar királyok sorában meg sem jelenik, s minden tettei és rendeletei érvénytelenek.

Utóda, II. Leopold csak ily koronázási alkukötés, eskü és koronázás mellett ülhetett a magyar királyi székbe; mely alkalommal a királyi esküvel szentesített 1790:X. törvényben újólag világosan kijelentetett, hogy Magyarország szabad ország, egész kormányformájára nézve független, és semmi más országnak avagy népnek alá nem rendelt, hanem saját önállással és alkotmánnyal bíró, s ennélfogva saját törvényei és szokásai szerint kormányzandó.

Így esküdött meg és lett királlyá 1790 után I. Ferenc is, ki midőn a római császárság megszűntével az osztrák császári címet felvette, tömérdek törvényszegései között annyi tartózkodással mégis bírt, hogy nyíltan elismeré, miként Magyarország a hozzá tartozó részekkel és tartományokkal az osztrák császárság részei közé nem tartozik, aminthogy amattól mindig külön vámvonal által el is volt és van különítve.

Így esküdött meg és lett királlyá végre azon V. Ferdinánd is, ki a múlt évi törvényeket a pozsonyi országgyűlésen szabad akaratból szentesítette, de esküjét mihamar megszegvén, a magyar nemzetnek az önálló nemzetek sorából kitörlésére családja többi tagjaival összeesküdött.

Pedig a magyar nemzet a hűségnek pietásával ragaszkodott e hitszegőhöz. A múlt évi márciusi napokban is, midőn császári birodalma felbomlásnak indult, midőn Olaszhonban fegyvereit egymást követő veszteség érte, midőn császári lakában minden percben az elűzetéstől remegett – a magyar e körülmények kedvezései közt sem kívánt egyebet, mint hogy biztosíttassék az alkotmány és biztosíttassanak azon ősi jogok, melyekre az osztrák házból 14 király és ő maga is megesküdött, de mindannyian hitöket szegték.

És midőn e régi jogok új biztosítékául a miniszteri felelősség törvényét szentesítette és a magyar minisztereket kinevezte, a magyar nemzet lelkesedéssel karolta körül ingadozó trónusát.

E vésznapokban is – mint már több ízben – az osztrák házat a magyar hűség mentette meg.

De még le sem röppent az eskü ajkairól, már összeesküdött családjával s öröklött abszolutizmusi vágyai bűntársaival, a magyar nemzetet semmivé tenni.

Összeesküdött pedig főleg azért, mert miniszteri felelősség institúciója mellett Magyarország önálló alkotmányos kormányzatát a bécsi kabinetnek nullifikálnia többé nem lehetett.

Magyarországot előbb egy Budán székelő kormányszék igazgatta, magyar királyi helytartótanács név alatt, melynek elnöke a nádor vala – ennek is világos törvényekkel meghagyott kötelessége volt a magyar alkotmányt, önállást és törvények szentségét megőriznie –, de mivel kollegiális forma mellett a személyes felelősség semmivé leszen, ezen kormányszék kezéből a bécsi kabinet lassankint minden hatalmat kivőn, s azt igazgató kormányszéki állásából a király nevével takaródzó udvari önkény postájává süllyesztette.

Így történt aztán, hogy bár Magyarország törvény szerint önálló kormányzattal bírt, mégis az ország pénzével s a nép vérével idegen célokra az abszolutisztikus bécsi kabinet rendelkezgetett, kereskedelmi érdekeinket a népeket kizsákmányoló császár érdekeinek egyoldalúlag alárendelte, elzárt a világforgalom érintkezéseitől, s hazánkat gyarmati helyzetbe süllyesztette.

Ez az, mit a miniszteriális kormányformának behozatala jövendőre meggátlandó, s a papiroson hervadó országos jogokat s királyi esküt valósággá érlelendő vala.

Ez és különösen az ország pénzével s a nép véréveli önkényes rendelkezhetés lehetlenítése volt az ok, miérthogy az uralkodóház hitszegően elhatározá, hogy istentelen bujtogatásokkal Magyarországot vérbe-lángba borítsa, s midőn a belső erő minden kötelékeit eszerint megszaggatnia sikerülend, a belháborúban vérző országot fegyveres erőszakkal eldarabolja, a magyar nemzetet az élő nemzetek sorából kitörülje, s az eldarabolt országot, önállásától megfosztva, az osztrák birodalom státushalmazába beolvassza.

E céljának kivitelét azzal kezdette meg, hogy a minisztérium alakítása közben egy osztrák tábornokot a törvény elleni pártütés zászlójának a magyar koronához tartozó Horvátországban feltűzése végett azon ország bánjává nevezett.

Éspedig azért szemelte ki a pártütés kezdeteül Horvátországot és Szlavóniát, mert az odatartozó határőrvidéki részek katonai szerkezeténél fogva ott legtöbb kész fegyveres erőt vélt találhatni; s azon vidékek lakosai, hosszú idő óta minden polgári jogokból alkotmány ellenére kizárva, katonai szolgaságuk megszokása által a császár nevével legkönnyebben valának felbujtogathatók.

És kiszemelte a pártütés kezdeteül Horvátországot és Szlavóniát azért, mert az erőoszlatás szándokából ott a magyar nemzet elleni gyűlölséget embertelen politikája már évek óta bujtogatá, s azt a nemzetiségi szenvedelmeknek felizgatásával s gyalázatos eszközökkeli ápolásával egy pártnál a dühösségig ingerülnie sikerült, mindamellett, hogy a magyar nemzet a horvát és szlavón nemzetiséget nemcsak elnyomni soha nem akarta, sőt annak belkormányzatukban is szabad fejlődést engedett, polgári jogokban pedig horvát és szlavón testvéreivel nemcsak testvériesen megosztozott, hanem nekik még, saját jogainak megcsonkításával, különös kiváltságokat és szabadalmakat is engedett.

A bán tehát a császár nevében pártot ütött s nyílt lázadást kezdett a magyar király ellen, ki ama császárral azonegy személy vala, s lázadását annyira vitte, hogy Horvátországnak és Szlavóniának nyolcszázados kapocs után Magyarországtól elszakasztását s az osztrák birodalomhoz csatolását dekretáltatná.

Nemcsak a közvélemény, hanem kétségtelen adatok e pártütés megindításáról a király nagybátyját, Lajos főherceget, Ferenc Károly főherceget, a király öccsét, s különösen nejét, Zsófia hercegnőt vádolták – s mert a bán pártütésben egyenesen a császár iránti hűség leplét használta, a magyar minisztérium megkérte az uralkodót, hogy nevének ezen szentségtelenítését s a családjára vetett homályt egy ünnepélyes nyilatkozattal hárítsa el.

Akkor még az uralkodóház ügyei Olaszhonban rosszul állottak s azért az álarcot nyíltan levetni nem merte. Annálfogva a bánt és párthíveit pártütőknek, felségsértőknek és lázadóknak 1848. június 16-i rendeletében nyilvánította. De míg ezt nyíltan kijelentette, a pártütőt és cinkostársait császári udvaránál kegyelmekkel halmozá, s pénzzel, ágyúval, fegyverrel, lőszerekkel segítette.

A magyar nemzet, bízván a királyi nyilatkozatban, nem sietett a pártütőt saját fészkében megtámadni, hanem a polgárvérontást – ha csak lehet – elmellőzendő, a pártütés továbbterjedésének gátlására szorítkozott.

Csakhamar hasonló módon felizgatva Magyarország délkeleti részein a szerb ajkú lakosok lázadtak fel.

A király ezt is lázadásnak nyilatkoztatá, de szintúgy mint amazokat, pénzzel, fegyverrel, ágyúkkal, lőszerekkel segítette; saját császári tisztjei s tisztviselői gyűjtöttek be a szomszéd Szerbiából szerb rablócsoportokat a rác pártütők segítségére, s a békés magyar és német lakosok legyilkolására vezérlették, és az egész kombinált horvát–rác lázadás intézése a pártütő horvát vezér kezeibe tétetett.

Következtek a rác lázadásban iszonyatosságok, melyeknek hallatára is elborzad az emberi szív. A békés lakosok legyilkoltattak a kínzásoknak legirtózatosabb nemeivel, egész virágzó városok s falvak elpusztíttattak, a gyilkosoktól menekült magyar saját hazájában földönfutó koldussá lőn, s az országnak legvirágzóbb vidéke siralom völgyévé tétetett.

A magyar nemzet védelmezni vala kénytelen magát; de nemzeti seregeinek nagy részét az osztrák kabinet már előbb Olaszhonba küldé a lombard-velenceiek legyőzésére, s bár saját hazánk ezernyi sebekből vérzett, annak oltalmára haza nem eresztette.

A többi magyar seregek legnagyobb része az osztrák tartományokban volt a törvény ellenére elhelyezve, nálunk pedig az országban többnyire osztrák seregek tanyáztak, melyeknek legnagyobb része inkább a pártütésnek támasza, mint a törvény s belbéke oltalmazója vala.

Sürgettük ezen idegen katonaságnak az örökös tartományokban tanyázó magyar ezredekkel felcserélését. Részint megtagadtatott, részint minden úton késleltetett. S ha vitézeink a haza veszélyének hírére életveszéllyel csapatonként hazaindultak, üldözőbe vétettek, s ha itt-ott a túlnyomó erőnek engedni valának kénytelenek, nemcsak lefegyvereztettek, de halállal is büntettettek, mert hazájokat akarták a rablók s pártütők ellen védeni.

A magyar minisztérium sürgette a királyt, utasítaná törvény értelmében az országbani minden hadsereg- és várparancsnokságokat, hogy az alkotmány iránt hűséggel s a magyar minisztériumnak engedelmességgel tartoznak. A parancs köröztetés végett István főherceg nádor és királyi helytartóhoz Budára leküldetett, a levelek megírattak s postára tétettek, de a király öccse, a nádor királyi helytartó, annyira vetemedett, hogy a miniszterelnök által ellenjegyzett rendeleteket a postákról visszacsempészné, amint azok később, midőn ő az országból hűtlenül eltávozott, hátrahagyott irományai között feltaláltattak.

A pártütő bán megtámadással fenyegette a magyar tengerpartot, az ország kormánya fegyveres erőt küldött a király megegyezésével Stíria felé Fiume megmentésére, s e fegyveres erő útközből Olaszországba menni kényszeríttetett – és Fiumét a pártütők erőszakkal elfoglalták s a magyar koronától elszakították.

És ezen gyalázatos ármányt a bécsi kabinet tévedésnek nyilatkoztatá, mint tévedésnek mondá azt is, hogy a horvát pártütőknek fegyvert, pénzt, ágyúkat és lőszert küldött.

Általában titkosan utasítva lettek úgy a pártütők, mint a katonai s várparancsnokok, hogy ha jön is rosszalló vagy a magyar minisztérium iránt engedelmességet rendelő királyi parancs, annak ne engedelmeskedjenek, hanem az osztrák minisztérium utasításait kövessék.

Soha gyalázatosabb játék nemzettel nem űzetett.

A magyar nemzet eszerint pénz, fegyver, hadsereg nélkül, az ellenállásra készületlenül, rendszeres ármánnyal és árulással körülhálózva, önkéntesekkel, nemzetőrökkel s gyakorlatlan, fegyvertelen népfelkeléssel volt magát a kiirtás ellen kénytelen védelmezni, s a magyar hadseregnek az országban maradt részeitől segíttetve, nyílt csatákban mégis győzött mindenütt, de több abszolút szellemű tisztek s vezéreknek ármánykodásai s árulásai miatt a sáncerősségekbe vonult rác, szerb és határőr lázadást hirtelen le nem győzheté.

Új erő teremtéséről kellett gondoskodnia.

A király színleg még mindig engedve az elutasíthatatlanul törvényes kívánságoknak, 1848. július 2-ára országgyűlést hirdetett, s a nemzet képviselőit felszólította, hogy a horvát és rác lázadásnak legyőzésére, az ország békéjének helyreállítására fegyveres erőről s pénzforrásokról gondoskodjanak, egyszersmind maga s egész királyi családja nevében kinyilatkoztatta, hogy a horvát pártütést s a rác lázadást a legünnepélyesebben kárhoztatja.

Az országgyűlés gondoskodott: 200 000 emberben s negyvenkétmillió forintban a szükséges erőt megszavazta, s törvényjavaslatait királyi szentesítés végett felterjesztette; egyszersmind példátlan hűséggel a királyt, ki akkoron Bécsből Innsbruckba szökött, felszólította, jöjjön Budára, segítsen jelenlétével a pártütés lecsillapításában, s támaszkodjék a magyarok hűségére, mely őt és trónusát meg fogja óvni minden veszélytől.

De ezen kérés hasztalan volt. Sőt időközben Radetzky győzvén Olaszországban, a győzelemben elbizakodva a Habsburg-Lothringeni ház elérkezettnek vélte az időt, hogy az álarcot levesse, s nyílt erőszakkal lépjen fel a belháborúban vérző Magyarország elnyomására.

A horvát bánt, a pártütőt s ő maga a király által is pártütőnek nevezettet, most már kedves hívének nyilatkoztatta; pártütéseért megdicsérte s kezdett ösvényének folytatására hívta fel.

Hasonlót nyilatkoztatott a vérben fürdő rác lázadók iránt.

Ez volt a jelszó, melyre a pártütő horvát bán időközben királyi pártfogás alatt gyűjtött seregeivel, pusztítva, rabolva a Dráván áttört – mire az országban volt osztrák seregek nagy része hozzá pártolt, az eszéki, aradi, temesvári, gyulafejérvári várparancsnokságok s bánsági és erdélyi hadparancsnokságok hűtlenül elárulták az országot, Felső-Magyarországba egy, a király által osztrák ezredessé emelt tót pap, a király szemei előtt Bécsben toborzott cseh rablókkal beütött, s a pártütő horvát vezér azon elbizakodással haladt előre a védtelen országban a főváros felé, hogy ellene a magyar hadsereg nem fog küzdeni.

Az országgyűlés még most is bízott a királyi esküben, s a király felszólíttatott, hogy a pártütést szüntesse meg, de válaszul az osztrák minisztérium egy nyilatkozványára hivatkozást nyert, melyben az jelentetik ki, hogy a magyar nemzet önálló kormányától a magyar pénz-, had- és kereskedelmi ügyek kormányzatát elvonni elhatározott akarata, egyszersmind a király a fegyveres erő és hadiköltség iránt saját felhívására alkotott törvényektől a szentesítést megtagadta.

Erre a magyar minisztérium leköszönt, de az új minisztérium alkotására felszólított miniszterelnök által előterjesztett miniszteri jelöltek meg nem erősíttettek.

Az országgyűlés a nemzet megmentésének kötelességétől ösztönöztetve, a pénzforrásokat határozatilag elrendelé, s katonaállítást parancsolt.

A nemzet teljes készséggel engedelmeskedett.

A nemzet képviselői egyszersmind felhívták a király öccsét, István főherceg nádor királyi helytartót, szálljon eskü szerinti kötelezettségénél fogva táborba a pártütők ellen. Elment, nagy szavakban fogadott fényes ígéretekkel, de miután a pártütő horvát bánnal küldöttei által üzeneteket váltott és már-már ütközetre kerülne a dolog, a tábort titkon elhagyá, sőt az országból is hűtlenül eltávozott.

Irományai közt pedig feltaláltatott az előre kikoholt terv, miként fog Magyarország Stíriából, Ausztriából, Morvából, Sziléziából, Galíciából és Erdély felől egyszerre kilenc oldalról megtámadtatni.

És az osztrák hadügyminiszter felfogott levelezéseiből kisült, miként utasíttattak a Magyarországot környező osztrák tartományok hadi parancsnokai Magyarországba beütni, s kombinált hadi munkálatokkal a pártütőket gyámolítani.

És megtörtént a beütés kilenc oldalról – míg benn a hazában a felizgatott népiségek polgárháborúja dühöngött. Mindnyája között legkeservesebb az Erdélybeni támadás, mert ezáltal Erdélynek Magyarországgali tökéletes egyesülése – mely 1791. esztendő óta sürgetett közóhajtás volt, és amely a múlt évben, előbb a magyar s csakhamar az erdélyi országgyűléseken hozott s az uralkodó által szentesített törvényeknél fogva úgy lőn valósággá, hogy az 1848 július 2-áni magyar nemzetgyűlésen Erdélynek öszves képviselői s köztök a szászok is megjelentek – erőszakosan felbontatni megkísértetett; sőt Erdélyben a hitszegő osztrák vezérek nem elégelték a rendes seregekkeli hadviselést, hanem, a pártütő szászok által gyámolíttatva, fellázították az oláh népességet, mely a törvény által neki ajándékozott szabadság ellen feltámadva, barbár vandalizmussal gyilkolta, kínozta a védtelen magyar lakosokat, nem kímélve sem nőt, sem gyermeket, sem gyámoltalan öreget, s rommá égették és felprédálták a legvirágzóbb városokat és falvakat s köztők Nagyenyedet, Erdélyben a tudományok egyik székhelyét.

De a magyar nemzet annyi árulástól, erőszaktól s veszélytől környezve, bár fegyvertelenül, készületlenül, kétségbe nem esett jövendője felett.

Önkéntesekkel s népfelkeléssel szaporító csekély rendezett erejét, s az igazság érzetéből merített hazafiúi lelkesedéssel pótolván a gyakorlat hiányát, a pártütő horvát tábort megverte, s miután vezérök az ütközet után nyert fegyverszünetet arra használta, hogy becsületszavát megszegve, vert seregével az éj sötétében megszökött, az országból kikergette. Egy másik, több mint tízezer főnyi serege pedig körülkerítve, vezérestől együtt utolsó emberig elfogatott.

A vert sereg Bécs felé futamodott, s V. Ferdinánd király annyira vetemedett az erkölcstelenségben, hogy annak vezérét, a megvert, megfutamlott pártütőt Magyarországon a királyi hatalom teljhatalmú képviselőjévé nevezné, s magát a lázadás lecsillapítása végett egybehítt országgyűlést az 1848-i törvénynek ellenére, mely az országgyűlést csak miniszteri ellenjegyzés mellett, s így is a következő évi költségvetés megállapítása után engedi feloszlattatni, jogtalanul eloszlatottnak nyilvánítván, alkotmányt és minden alkotmányos institúciókat, hatóságokat, törvényszékeket felfüggesztve, az egész országot haditörvényszék alá, s a polgárok életét, vagyonát, becsületét azon pártütő zsarnok kényének s korlátlan hatalmának alája veté, ki mint a haza ellensége, fegyveres kézzel támadta meg az országot, a törvényt és alkotmányt.

Sőt a hitszegő osztrák ház még e borzasztó cselekedetnél sem állapodott meg.

A pártütő bánt a Bécset ostromló seregeknek oltalma alá fogadta, s miután Bécset egyesített erejök által ostrommal bevették s meghódították, az egész egyesült sereget Magyarország meghódítására vezették.

A még mindig hű magyar nemzet parlamentert küldött az ellenséghez. Parlamenterje elfogattatott, börtönre vettetett, s a magyar nemzet igazságos felkiáltása feleletre sem méltattatott, hanem mindenki, aki ártatlan hazáját védeni merné, akasztófával fenyegettetett.

Mielőtt azonban a zsarnok dinasztia főserege beütne Magyarországra, az olmützi palotában családi revolúció eszközöltetett; V. Ferdinánd lemondott a trónusról, melyet annyi vérrel, annyi hitszegéssel megfertőztetett; s a király testvéröccsének, az örökösödési jogról szintúgy lemondott Ferenc Károlynak fia, az ifjú Ferenc József főherceg kiáltotta ki magát osztrák császárnak s magyar királynak.

De a magyar nemzet alkotmányos trónjáról a nemzet nélkül, családi paktumok által senki sem rendelkezhetik.

És mégis a magyar nemzet annyira nem óhajtott egyebet, mint törvényeinek fenntartását s azoknak oltalma alatt a becsületes békét, hogy ha ezen trónváltozásra a magyar nemzet megegyezése törvényes úton felkéretik, s az ifjú herceg a magyar alkotmány fenntartására esküt tenni ajánlkozik: a magyar nemzet semmit sem késett volna őt, mielőtt kezét polgárvérbe mártotta, diplomatikai kötések alapján királyának fogadni s Szent István koronájával megkoronázni.

De ő megtagadva mindent, ami Isten s ember előtt szent, nemcsak erre nem ajánlkozott, sőt inkább kivetkőzve az ifjú kebel romlatlanságából, első szavával kikiáltotta, hogy Magyarországot – melyet ő, a lázadó, lázadónak mert bélyegezni – fegyverrel hódítandja meg, s hogy élte feladatának ismeri azt ezredév óta fenntartott önállásából kivetkeztetve, az osztrák birodalomba beolvasztani.

És szavát, amennyire teheté, ügyekezett is rettenetesen beváltani. Reáküldte Magyarországra Windisch-Grätz* teljhatalmú helyettesének vezérlete alatt álló seregét, s egyúttal Galícia és Stíria felől az országot külön seregekkel megtámadtatá.

A magyar nemzet védelmezé magát a reámért halál ellen. De mert annyi ellenség ellenében, s benn az országban vandál lázadóktól zaklatva, még egész védelmi erejét ki nem fejtheté, eleinte hátrálni vala kénytelen; s hogy a fővárost a prágai s bécsihez hasonló ostrom szerencsétlenségétől megmentse s e jobbra érdemes nemzet sorsát készületlenül egy ütközet kockájára ne tegye, elhagyta magát a fővárost is, s az országgyűlés és nemzeti kormány múlt január elején Debrecenbe tétetett át, az igazságos Isten segedelmébe s a nemzet erejébe vetett azon biztos reménnyel, hogy a főváros elhagyásával a nemzet nem fog elveszni.

És hála Istennek, nem veszett el!

Azonban még ekkor is megkísérté a békés kiegyenlítést, követeket küldött a hitszegő dinasztia fővezéréhez; de ő kevély elbizakodottsággal az alkudozást elutasítá, a magyar nemzettől feltétlen megadást mert követelni, s az ország békeköveteit az Olmützbe menetelben meggátolva, letartóztatta, sőt azok egyikét, a volt miniszterelnököt, fogságra vetette, s megszállván az elhagyott fővárost, ott a hóhér bárdjával zsarnokoskodott, hadifoglyaink egy részét legyilkoltatta, más részét súlyos börtönre vetteti, s a többieket embertelen éhségre kárhoztatja, vagy az olaszországi seregekbeni szolgálatra kényszeríti.

S hogy semmi se hiányozzék az ausztriai ház bűneinek mértékéből, Erdélyben a vitéz magyar hadsereg által megveretve, az orosz cár segítségéhez folyamodott, s a szomszéd Oláhországból, úgy a magas porta tiltakozása, mint az európai hatalmak bukaresti konzulainak ellenzése dacára a népjog megsértésével orosz seregeket hozott be Erdélybe a magyar nemzet legyilkolására.

És végre, hogy ennyi bűneinek gyümölcsét biztosítsa, Ferenc József, ki magát magyar királynak meri nevezni, folyó évi március 4-i s 6-i manifesztumaiban nyíltan kimondja, hogy a magyar nemzetet kitörli az élő nemzetek sorából; területét öt részre feldarabolja, Erdélyt, Horvátországot, Szlavóniát, Fiumét s a magyar tengerpartot Magyarországtól elválasztja; Magyarország belső területéből a rác rablók számára külön vajdaságot kiszakít, s általában az egész országot önállásától, törvényes függetlenségétől s országos tételétől megfosztva, az osztrák birodalomba beolvasztja.

Íme elszámláltuk egyszerű históriai igazsággal a Habsburg-Lothringeni ház példátlan bűneinek hosszú sorát, s az örökkévaló Isten ítéletére s a világ közvéleményére hivatkozva mondjuk ki, hogy a hitszegő házzal a kibékülés lehetsége megszűnt, s tartozunk Isten törvényének, tartozunk hazánknak, tartozunk a jognak, tartozunk a morálnak, becsületnek, Európának s a civilizáció érdekeinek, hogy e hitszegő dinasztiát, a magyar királyok trónjáról száműzve, adjuk át Isten ítéletének s a közvélemény, morál és becsület utálatának.

Tesszük pedig azt halálra sértett nemzetünk törhetlen ereje érzetében.

Íme három hónap óta szállotta meg hazánk fővárosát a hitszegő ellenség, és nemzetünket készületlenül lepte meg, de a magyar nép az élethalálharc közepette nőtt erejében s diadalmas harcok közt szerezte magának a meggyőződést, hogy hazáját meg fogja menteni.

Három hónap óta a zsarnok ellenség minden erejével egy talpalatnyi földet sem nyert, sőt vesztett tért tér után, ütközetet ütközet után.

Három hónap előtt a Tiszáig valánk visszaszorítva, s most már igazságos fegyvereink egész Erdélyt visszaszerezték, Kolozsvárt, Nagyszebent, Brassót visszafoglalták, s az osztrák ház seregeit egyrészt Bukovinába űzték, másrészt úgy őket, mint a segítségökre jött orosz sereget tökéletesen megverve, Erdélyből utolsó emberig kiűzve, Oláhországba menekülni kényszerítették.

Felső-Magyarország nagy részben meg van az ellenségtől tisztítva.

A rác lázadás megtörve, erősségeik: Szenttamás és a római sáncok ostrommal bevéve, s a Tisza és Duna közti vidék egész Bács vármegyével le egészen Titelig a nemzetnek visszaszerezve.

Maga a hitszegő osztrák ház fővezére pedig minden egyesült erejével öt egymásutáni ütközetben megverte s a Dunáig s részint Dunántúlra visszakergetve.

És azért mindezeknek alapján, az örökkévaló Isten igazságára s a művelt világ ítéletére hivatkozva, és nemzetünk természetes jogaira úgy, valamint nehéz szenvedések alatt tettleg bebizonyított erejére támaszkodva, azon kötelességnél fogva, mely minden nemzetet az önfenntartásra ösztönöz, ezennel az általunk törvényesen képviselt nemzet nevében kijelentjük és határozzuk, amint következik:

1. Magyarország a vele törvényesen egyesült Erdéllyel és hozzá tartozó minden részekkel és tartományokkal egyetemben szabad, önálló és független európai státusnak nyilváníttatik, s ezen egész státus területi egysége feloszthatatlannak s épsége sérthetetlennek kijelentetik.

2. A Habsburg-Lothringeni ház, a magyar nemzet elleni árulása, hitszegése és fegyverfogása által, nemkülönben azon merény által, miszerint az ország területi épségének eldarabolását, Erdélynek, Horvátországnak, Szlavóniának, Fiaménak és kerületének Magyarországtóli elszakítását s az ország önálló státuséletének eltörlését fegyveres erőszakkal megkísérteni, evégett idegen hatalom fegyveres erejét is a nemzet legyilkolására használni nem iszonyodott, saját kezeivel szaggatván szét úgy a Pragmatica Sanctiót, mint általában azon kapcsolatot, mely kétoldalú kötések alapján közötte s Magyarország között fennállott – ezen hitszegő Habsburgi s utóbb Habsburg-Lothringeni ház Magyarország, a vele egyesült Erdély és hozzá tartozó minden részek és tartományok feletti uralkodásból ezennel a nemzet nevében örökre kizáratik, kirekesztetik, a magyar koronához tartozó minden címek használatától megfosztatik s az ország területéről s minden polgári jogok élvezetéből számkivettetik.

Aminthogy ezennel trónvesztettnek, kirekesztettnek és száműzöttnek a nemzet nevében nyilváníttatik.

3. Midőn a magyar nemzet elidegeníthetlen természetes jogainál fogva az európai státuscsaládba önálló és független szabad státusként belép, egyszersmind kinyilatkoztatja: hogy azon népekkel, melyek vele ezelőtt egy fejedelem alatt állottak, békét s jó szomszédságokat alapítani s folytatni, és minden más nemzetekkel barátságos kötésekkel szövetkezni elhatározott akarata.

4. Az ország jövendő kormányrendszerét minden részleteiben a nemzetgyűlés fogja megállapítani, addig pedig, míg ez a fentebbi alapelvek nyomán megállapíttatnék, az országot egész egyetemes kiterjedésében a nemzetgyűlés minden tagjainak egyajkú felkiáltásával s közmegegyezésével kinevezett kormányzó elnök Kossuth Lajos fogja a maga mellé veendő miniszterekkel úgy saját magának, mint az általa nevezendő minisztereknek személyes felelősségük és számadási kötelezettségük mellett kormányozni.

És e határozatainkat adjuk tudtára a művelt világ minden népeinek, azon erős meggyőződéssel, hogy a magyar nemzetet, mint a független önálló nemzetek sorában egyik testvéröket, azon barátsággal és elismeréssel fogadandják, mely barátságot és elismerést a magyar nemzet nekiek ezennel általunk felajánl.

És adjuk tudtára Magyarország s a vele egyesült Erdély, és hozzá tartozó minden részek és tartományok lakosainak azon kijelentéssel, hogy az említett egy és oszthatlan magyar álladalom minden hatóságai, községei, városai, kerületei, megyéi és polgárai, szóval minden egyesek s testületek, a trónvesztett Habsburgi s utóbb Habsburg-Lothringeni ház iránti hűség s engedelmesség kötelességei alól teljesen és tökéletesen feloldva vannak, sőt attól a nemzet nevében eltiltatnak, s mindaz, ki a nevezett házból netalán a királyi hatalom bitorlójául fellépni merészkedő egyént tanáccsal, szóval vagy tettel gyámolítaná, honárulási bűnt követ el.

Mely határozatainknak életbeléptetését s közhírré tételét a magyar álladalom kormányának meghagyván, azt minden e végre szükséges törvényes hatósággal ezennel felruházzuk, s a rendeletei és intézkedései iránti törvényes engedelmességre a nemzet nevében minden honpolgárt kötelezünk.

(forrás: MEK)

A bejegyzés trackback címe:

https://beszed.blog.hu/api/trackback/id/tr847609224

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

tomcsi71 2015.07.08. 17:30:35

Tankönyvtől lexikonig, Magyar Történeti Kronológiától a Wikipédiáig bárhol megnézhetted volna: 1849. április 14. a dátum...

eisen64 2015.07.08. 18:03:53

@tomcsi71: Szia, csak az olvasóink figyelmét teszteltük :) Amúgy csak félig van igazad: április 14-én szavazta meg a határozatot az Országgyűlés, és április 19-én foglalta írásba. De javítjuk, hogy ne érje szó a ház elejét... Várunk máskor is az oldalunkon! Üdv, HB

anyadmajma 2015.07.08. 18:33:34

Hm, és ezen persze az sem homályosít egy fikarcnyit sem, hogy Kossuth is egy sima sikkasztó volt, mielőtt politikus lett?
Nem szép dolog árváktól lopni akkor sem.
De Lehet ott és akkor igaza volt, nem voltam ott nem tudom.

maxval bircaman felelős szerkesztő · http://bircahang.org 2015.07.08. 19:06:09

Kossuth volt a magyar történelem egyik legkárosabb alakja.

anyadmajma 2015.07.08. 19:07:41

@maxval bircaman felelős szerkesztő: Ja, de a legeslegkárosabb az az orbán:) meg a hívei együttvéve:)

Bagoly1 2015.07.08. 19:09:11

@anyadmajma: Kedves anyadmajma! Mielőtt hazánk nagy fiaival kapcsolatban megfogalmazza szikár és kérlelhetetlen ítéleteit illendő lenne pontosan utánaolvasni a dolgoknak. Pl. Barta István: A fiatal Kossuth (Akadémiai kiadó, 59-80. oldal) Üdvözlettel

Bagoly1 2015.07.08. 19:19:53

@maxval bircaman felelős szerkesztő: Bizonyára így van: "...nekem az volt a legmeglepőbb, hogy a szónokiasnak ismert Kossuthba mennyi ép realitásérzék szorult....Azt remélem, hogy Te leszel az, aki elsősorban szétoszlatod a félreértéseknek azt a kásás tömkelegét, melyet Szekfű hagyott a magyar történelemtudományra" (Bibó István levele Szabad Györgyhöz, 1978.június 10., Újhold-évkönyv 1991/1).
"A Kossuth Lajos 1848/49-ben című ötkötetes kiadvány a korszak politikai történetének alapvető forrásgyűjteménye, mely meggyőzően dokumentálja Kossuth hatalmas politikai, szervezési, államvezetési teljesítményét." (Magyarország története a 19. században, szerkesztette Gergely András, 237. oldal)

tomcsi71 2015.07.08. 19:37:02

Ezek szerint az USA ünnepelhetné június 28-án (más források szerint július 1-én) a Függetlenség Napját, mert akkor terjesztették a Kongresszus elé a Nyilatkozatot... :) Viccet félretéve, ha április 14-én fogadja el a Képviselőház (ill. a debreceni Nagytemplomban összegyűlt tömeg), akkor az a hivatalos dátum.

eisen64 2015.07.08. 19:43:04

@tomcsi71: Tisztelettel elfogadom, ezen ne múljon Kossuth Lajos jóhíre :) Mint olvasom némely más kommentben, vannak, akik nem sokra becsülik Kossuthot. Csak azt nem értem, ha Kossuth a nemzet ellensége volt, akkor az ellenségei pedig Magyarország jóakarói? Jellasics, Haynau, Bach?

tomcsi71 2015.07.08. 19:48:23

@Bagoly1: Azt hiszem nem kell elmagyarázni, hogy a történész szakma bizonyos kérdésekben mindig megrendelésre dolgozik. Kossuth hihetetlenül gondosan építgette még életében saját emlékműveit (rendkívül sikeresen). A szaktörténészek (tudom kb. 300 embert érdekel mit írnak össze) körében finoman szólva is ellentmondásos Kossuth személye. Én azt szoktam mondani, hogy Kossuth nélkül valószínűleg nem tör ki a szabadságharc (értsd, nem fajult volna el ilyen mértékben a Dinasztia és Magyarország viszonya), de ha már szabadságharc kellett nekünk, annak politikai vezetésére egyértelműen ő volt a legalkalmasabb. Az más kérdés, hogy a forradalmak által felszínre vetett politikusokhoz hasonlóan neki is szent meggyőződése volt, hogy mindenhez ért (mindenhez jobban ért)... Ez katonai vonatkozásokban tudott katasztrófális is lenni...

téridő2 2015.07.08. 21:17:57

Ha nincs Kossuth, akkor most osztákok volnánk, osztrák életminőséggel. Tehát mi is akkor Herr Kossuth torténelmi érdeme? (a 890-es évek környékén Kárpátmedencébe menekült törzsi népek -akik elvették az itt élő pl. Avarok munkáját, s nem tartották tiszteletben a befogadók kultúráját és törvényeit -,ún. magyar emberek boldogulásában? Esetleg a 10 évvel rövidebb várható élettartam?)

Bagoly1 2015.07.08. 22:45:59

@tomcsi71: Mélyen tisztelt tomcsi71! Mindig lenyűgöznek azok, akik 2015-ben képesek arra, hogy megmondják a "tutit", mondjuk 1848-at illetően. Mert ugyebár "A Habsburg kormányzat elég tág keretet hagyott gazdasági és szellemi műveltségünk fellendítésére és a nemzetnek ebbe a keretbe kellett volna szorgalma mézét belerakni és aztán - esetleg - követelhetett volna többet is. Tetszetős, de hamis álláspont. Az utolsó Habsburg reformer II. József volt. Az ő összeomlásától az 1918-i összeomlásig az osztrák ház kezdeményezni, ésszerűen reformálni nem tudott többet. Az ő reformja az volt, hogy megadta, amit gyengeségétől kicsikartak. Ezzel a Béccsel, mely Széchenyit is visszautasította, mi lehetett más a közös terv, mint a kicsikaró és a merevítő erők pillanatnyi kompromisszuma. A kicsikarás politikája kényszerűség volt tehát, s nagy maflaság kellett volna ahhoz, hogy 1848 tavaszán, a nagy tróningásban gazdasági és szellemi művelődésünket biztosító politikai alkotmányt ne csikarjunk ki magunknak." (Németh László: A minőség forradalma, II. kötet, 966. oldal) Egyébiránt Széchenyi - akinek, Kossuthtal együtt ott van a helye minden magyar szívében - utóbb maga szolgáltatott igazságot Kossuthnak: "Magyarország, az állam fele, de jure alkotmányos állam, de facto gyarmat, míg az abszolút módon kormányzott Ausztria de jure semmi, de facto a kormánycentruma volt...ez a természetellenes kapcsolat...nem lehet tartós, hanem előbb, vagy utóbb elkerülhetetlenül be kell következnie a szakításnak." (Gróf Széchenyi István döblingi irodalmi hagyatéka, III. kötet, 494-495. oldal) Egyébiránt a szaktörténészek - függetlenül attól, hogy rokonszenveznek-e Kossuth személyiségével, vagy sem - ma már gyakorlatilag egyetértenek abban, hogy "Történeti visszatekintésben úgy tűnik, Kossuth szilárdabban állt a politika talaján /mint Széchenyi/, konkrét, átfogó programokkal rendelkezett (Vermes Gábor: Kulturális változások sodrában, Magyarország 1711 és 1848 között, 222. oldal). Persze a Bibó István által említett "Szekfű által hátrahagyott félreértések kásás tömkelege" változatlanul él és virul, lásd az Ön hozzászólását.

Jéghegy 2015.07.09. 10:27:51

@téridő2: Hogyne. A románok vagy az ukránok pl. soha nem lázadtak fel a Habsburg uralom ellen, s jól látható, hogy ma is osztrák színvonalon élnek, a születéskor várható élettartamuk pedig 100 év. Ja, mégsem.

téridő2 2015.07.09. 10:46:43

@Jéghegy: Újat mondtál! (?)
Nem is tudtam, hogy a románok és ukránok már valóban osztrákok, mert beolvadtanak "anno" Osztrákiába...
"Ja, mégsem" (noch nicht, gar nicht, ja?)
Erről ennyit. :)